Na ha valami, akkor ez igazán nagy indulatokat tud szülni dagis körökben.
Számomra egyetlen percig sem volt kérdéses, hogy vállalom a kemót és a sugárkezelést. Bennem nem lett volna elég erő, eltökéltség és kellő önbizalom ahhoz, hogy másképp tegyek, plusz amikor kiderült, hogy mi a pálya, olyannyira lefagytam, hogy képtelen lettem volna a saját kezembe venni az irányítást.
Minden egyes idegszálammal könyörögtem és sóvárogtam a kemó után, minden egyes alkalommal hatalmas sóhajtás volt, mikor bekötötték.
A harcosom. A csapatom. A seregem.
Megy és küzd.
Helyettem.
————-
Helyettem.
Egyébként fura egy dolog a rák. Jelenleg az OOI (Kékgolyó) egyik főorvosa egy tájékoztató előadáson, benn az Intézetben mondta, hogy hát, a rák sok dologtól lehet.
Lehet öröklött, lehet hormonális, lehet “nemtudjukmitőlvan (- ez a triple neg.) és persze a legfőbb tényező mindig a stressz.
Stressz az, ha nagyon sokáig őrlődöm egy rossz házasságban. Stressz az, ha minden nap, éveken keresztül sírva megyek a munkahelyemre. Stressz az, ha valami olyan mély fájdalmat, hosszan tartó és megoldhatatlan zsákutcát tapasztalok minden nap, hogy összefacsarodik a szívem. Ha nem jön a herceg. Ha nem jön a baba. Ha úgy dönt, hogy ne jöjjön a baba, aztán megbánja.
Ha játszmák zajlanak, évek múlva is játszmák zajlanak.
Ha nem jó nekem, hogy én vagyok.
Ha hajszolt vagyok, vagy végletekig kimerült. Ha úgy érzem, mindig az utolsó helyen vagyok. Ha mindig én kullogok a sor végén. Ha feláldozom magam.
Nem tudhatod.
Egy dolog tuti: a mellrákos csajok (most olyan 200 körüli taglétszámmal megy a csoport) egyöntetűen azt mondták, hogy senki nem tudta róluk, hogy belül mi bántja őket. Sokszor még ők maguk sem.
Sokszor még én magam sem.
És hogy mi lehet a sejtbiológiai háttér? Hát az, hogy a stressz nagyon kemény hormonbomba, az pedig nagyon erőteljesen meg tudja változtatni a sejtek működését.
Szóval az OOI szerint így.
Nem elég a kemó, nekem is hozzá kell tennem a részem.
——————-
Vissza a kemóhoz: az egyik legkedvesebb barátnőm-sorstársam (sorstárs: kurvára meggyógyult ő is) köszöni szépen, nem kérte a kemót. Eszünkbe sem jut egymást hibáztatni, egymás helyett okoskodni, érvelni: sziklaszilárdan hitte, hogy neki az nem kell. A sugárkezelést vállalta, a kemót előtte nem. Más utat keresett.
Nem félelemből, nem maszatolásból, nem döntésképtelenség miatt – ó, nem. Nagyon is tudta, hogy mit akar. Alternatív terápiát.
Én nem tettem volna.
Beadattam a kemót.
Ő nem tette volna.
Mindketten azt tettük, amit a legjobbnak gondoltunk.
Mindketten azt tettük, ami szerintünk a mi szervezetünknek, lelki alkatunknak és habitusunknak a legjobb.
És nem, ezt az idő sem dönti el. Nincs átlag, nincs ki-hal-meg-előbb verseny. Emberek vannak.
——————
Nem kell egyformának lennünk, nem szabad egyformának lennünk.
Az én utam az, hogy hiszem és tudom, hogy a kemó időt adott, hogy rendezzem a soraimat. Hogy feldolgozzam a borzalmas első szülésemet.
Hogy végre felfogjam és megértsem, hogy biztonságban vagyok. Hogy soha többé egyetlen férfi sem fog a torkomon térdelni, kést rántani féltékenységből és kizárni egy szál hálóingben a közös otthonunkból – januárban, mert ő részeg.
Hogy újra egymás mellett lássam a szüleimet.
Hogy kidobjam a 36-os nadrágjaimat.
Hogy ne féljek a jövőtől.
Megtanuljam, hogy van védőháló.
Szeretnek.
Nem kell 3 helyett teljesítenem, egyedül is elég vagyok.
Hát, így. Talán furcsa, amit mondok, de… bármennyi is legyen hátra, azt sokkal boldogabban élhetem meg, mint amilyen a rák előtt voltam.
Szóval köszi, rák, elmehetsz. Tudom, hogy nem akartál rosszat, te csak teszed a dolgod, Én hívtalak. Elmehetsz. Nem hívlak többet.
.jpg) |
| ezt a képet is a renitens nemkemós oldaláról loptam <3 |
