Nektek hogy telt? Nekünk házkereséssel. Becsípődött a költözésbogár.

Várj, elmagyarázom.

Óriási házban lakunk. Egy nagyon szabdalt-tagolt, két részre osztott, szerencsétlen elrendezésű házban.

A nappaliban dolgozunk. A konyha kicsi, rumlis. A gyerekszoba a hálónkhoz képest fényévekre van, ráadásul össze-vissza futnak a vízerek a házban, olyannyira, hogy konkrétan sakkozni kell, hogy hova kerülhet ágy és mi az a terület, ami hosszabb tartózkodásra (ülőmunka, alvás, tévézés) alkalmatlan.

Szó szót követett, az ingatlan.com-ot követett, az autókázást és az egész egy többórás sétálásban és gyönyörködésben csúcsosodott ki.

Olyan volt, mint egy házasságtörés.

Szép volt, nagyon vonzó és egy pillanatra csodás volt eljátszani a gondolattal, hogy valahol újra lehet kezdeni, nem kell a falakkal sakkozni, kompromisszumot kötni és nap mint nap szembesülni azzal, hogy valami nem sikerült.

Lesöpörni mindent, teljesen a hátunk mögött hagyni a múltat és ellovagolni a napnyugtába… szó szerint.

Aztán a gyomortájon síró kis citrom, a sírásra görbülő száj és az a sziklaszilárdnak tűnő dolog, hogy ebben az épületben megtaláljuk a tökéletességet, teljességet egy pillanat alatt döntöttek helyettünk: maradunk.

Maradunk és átépítünk. Máshova a konyhát, a hálókat, a nappalit, a bejáratot. Tetőcsere, szigetelés, ablakcsere.

Kályha.

Medve már a méricskélésnél tart, kőművest, asztalost keresünk.

Pár dolog, amit az évek során megtanultunk, és most másképp csináljuk majd (mondom, hely bőven van. Pénz… na az már más kérdés…:))

• nem elég egy fittyfasznyi előszoba. A legtöbb konfliktusunk abból adódik, hogy nem tudunk rendesen “megérkezni” és “elindulni”, libasorban tötyörgünk, tárva-nyitva az ajtó, és mire mindenkinek jut hely felvenni a kabátot, sálat, csizmát,kesztyűt, néptánc cuccot, ebédes kosarat, innivalót,váltóruhát, táskát, laptoptáskát, soroljammég? na addigra valamelyikünkre (vagy mindenkire) rámelegedett, beleizzadt, levette. Továbbá nincs helye, nem fér oda, széthordja,megrágja a kutya. Egy egész szobányi lesz a megérkezős tér – ha hosszában nem is (a végében egy kamra méretű hely már más funkciót kap-meglepő módon kamra kesz), de széltében biztos. Rendkívül megkönnyíti majd a mindennapokat.
• Nagy lesz a konyha, sokkal nagyobb, mint volt. Cserébe lemondunk a világos, tágas, kényelmesen öltözős gardróbról, és az ikeás gardróbszekrények a régi előszobába mennek majd. Ott pont annyi hely lesz, hogy be lehet majd sétálni, de nem az a flancoskodás és szuperparádé, mint ami eddig volt.
• Egyedül a gyerekszoba marad a helyén, de jóval nagyobb lesz: majdnem kétszer akkora,mint volt. Ez szerintem nagyon szerencsés, mert ha nagyon külön akarnának lenni majd később, akkor mindegyiknek jut egy-egy nagy ablak. A galéria a gyerekszobába kerül majd, máshol nem lesz helye, de ott nagyon klasszul működik majd, csak nagyon alaposan kell felszerelni.
• Újdonság lesz, hogy lesz külön mosókonyhám: a mostani konyhához tartozó kamra helyén lesz a tisztítószeres-porszívótárolós, mosós helyiség, így a nagy fürdőszoba teljesen felszabadul a rendezett ruhahalmaz földre dobált, hegyekbe halmozott, három szennyes tartón túlfolyó mosatlan szörny alól.Most mit szépítsem, na? Egyébként nem tudom, hogy ez hogy lehet. A szó legszorosabb értelmében vedd, hogy minden. álló. nap. megy. a. gép. Egyszerűen nem értem.
• Valószínűleg lesz igazi, nagy, masszív konyhaszigetem. Nekem nem annyira fontos, Medve van érte megőrülve, merthogy az praktikus, meg minden. Nekem mindegy. Minden áldott nap minimum 3x, de inkább 5x főzök, szóval nincs az a konyhai kütyü/felület/eszköz/trükk, ami ne jönne jól.

Folyt. köv. 🙂

Az egészen apró, tinglitangli semmiségektől a nagy, révedős elmélkedésig mindenféle feladatot kaptam az elmúlt időszakban.

1., Mondd meg, mi a legjobb szempillaspirál rövid pillákra?

Clinique High Lenghts Mascara

2., Mit főzzünk ebédre ma?

Frankfurti levest, bio pulykavirslivel.

3., Nyuszkó, átveszed a kávéfőzőt, ha hozza a futár?

Át.

4., Minek van ilyen gyógyszertári köptető szaga?

A samponomnak. Szokj hozzá, mert marad. (Csodát csinál a hajammal.)

A nagyokat saját magamnak tettem fel, és jó hosszú időt hagytam magamnak, hogy őszintén átgondolhassam a válaszaimat. Semmi értelme becsapni magam, hazudni, áltatni.

• Vágyom-e arra, hogy ennyit legyek a gyerekkel?
• Akarom-e, hogy a saját ütemében fejlődjön, megrémülök-e attól, hogy a hagyományostól eltérő úton megyünk?
• Van-e annyi tárgyi tudásom, hogy nekivágjak a tanításnak/együtt tanulásnak?
• Kínálok-e elegendő társas együttlétet, kortárs szocializációt, ingergazdag környezetet Barnabásnak?
• Mi az, amiben többet és mi az, amiben kevesebbet kap így?
• Mi lenne, ha újra beteg lennék, hogy oldanánk meg?
• Találok-e MAGAMNAK hasonszőrű társaságot? Szülői közösséget, támogatói közeget, inspiráló embereket?
• Félek-e valamitől/bármitől annyira, hogy visszaforduljak az úton?
• Felismerem majd, ha esetleg vissza kell fordulnom?
• Jót teszek-e a Barnabásnak, Gergőnek, Medvének, a családunknak?
• Meg tudom-e tölteni felsőbb tartalommal, élettel és szellemiséggel az évkört, vagy ehhez feltétlen intézményre van szükség? Az ilyen-olyan ünnepek megéléséhez a családon kívül van-e közösségünk?

Mindent átgondoltam, mindent megfontoltam.

Megkérdeztem tüzetesen,minden apróságról Medvét is, türelmesen válaszolgatott,majd a végén kibökte, hogy ő az első felvetésnél tudta, hogy

• így helyére kerül minden és mindenki a családunkban,
• a gyerekeinknek király gyerekkora lesz
• nagyszerűen megoldom majd a felmerülő helyzeteket
• de mindezekre azért válaszolgatott ilyen türelmesen, hogy érezzem a törődést és ne rinyáljak.

Aztán adott egy csókot, és közölte, hogy a családtól Karácsonyra kapott pénzből lefoglalt egy kuponos szállást.