én pedig majd’ elájultam. Készültem lélekben, hogy lesznek olyan kiugró értékek, amik eddig sziklaszilárdak és stabilak voltak, de még így is szívbemarkoló volt látni azt a két tumormarkert, ami elszállt az egekbe. Igen, készültem rá lélekben, mert a terhességben el KELL szállnia, és pont annyira emelkedett, amennyi a nagykönyvben meg van írva.

A keresztmarkerek bazi alacsonyak, úgyhogy “baj” nincs, de a jeges borzongás végigfutott a hátamon az 52-es CA-125, a 63-as TPA és a 52-es süllyedés láttán, ami normál esetben külön-külön is, pláne együtt piros szirénát kapcsolna. Hm. Terhességben pedig mindez normális. Ami mégis visszarántott a valóságba, az a szinte mérhetetlen máj értékek, és a 0,6-os CEA, és az, hogy minden más tökéletes. Tö-ké-le-tes 🙂

Ennek örömére óriási salátát ettünk a Vapianoban és megvettem az olyannyira imádott, ezer és egy éve használt Clinique Flamenco rúzsomat, vettem egy 38-as(!) kismama farmert és boldog bömbölésben vezettem hazáig. Bebújtam az ágyba, Kuflikat olvastunk, aztán végigaludtam az éjszakát.

Minden oké, minden oké.

A gyerekemnek nem koszos a keze. A gyerekem inzulinos cukorbeteg, és sajnos erről a betegségről annyira nagyon kevés az ismeret, hogy ma reggel még az egyik legjobb barátnőm is tudott meglepetést okozni azzal, hogy ő sem tudja, hogy is van ez.

Nos… nem igaz, hogy egyre több a cukorbeteg gyerek, és már minden sarkon van egy egyes típusú diabéteszes gyerek. Az egyes típusú diabéteszes gyerekek száma lassan növekszik ugyan, de ennek semmi köze a “sok elhízott gyerekhez, akikből mind cukorbeteg lesz”. Igen, cukorbeteg lesz belőlük, kettes típusú,valószínűleg egészen korán, fiatal felnőtt korukban, és akkor majd diétáznak, meg kapnak gyógyszert, meg IR, PCOS, meg 160ch, és akkor szinten lehet tartani. És persze IR, PCOS bőőőven lehet olyan is, aki egészen picurka és sosem volt rajta egy fölös deka sem, de ebbe ne menjünk most bele.

Nos, a T1 (type one) egészen más. Ott egyáltalán nem termelődik inzulin, elhalnak a hasnyálmirigy béta-sejtjei, és se lefelé, se felfelé nem szabályozzák a vércukrot. Ezért KELL bevinni ch-t, ha nem vinnénk be, meghalna a gyerek. Hogyan? Nagyon egyszerű: a kritikus határ alá esne a vércukor, és elájulna, majd nagyon rövid idő elteltével bekómálna. Nagyon rövid idő? Ó, igen. Pár perc alatt meg is lehet a baj. Ha túl sok CH-t vinnék be (nem a beadott inzulinnak megfelelőt), akkor nagyon rosszul lenne. Ha folyamatosan többet vinnék be, és ebben a nagyon magas vércukorszintű állapotban maradna, akkor ketoacidózisa lenne, leállnának a szervei. Sokára? Hát… úgy 3 nap. Max 1 hét.

És hiába az Egy csepp figyelem alapítvány, hiába a számtalan tájékoztató plakát, az emberek az egyes típusú diabéteszt még mindig a “ja-ja, rengeteg az elhízott kisgyerek” dologgal azonosítják.

Visszatérve az eredeti címzetthez: szóval kedves Ismeretlen, aki epés megjegyzést tettél, és én pedig inkább csak gyorsan kivittem a gyereket a boltból, mert nem volt időm magyarázni:

A gyerekem keze nem koszos. Varas. Őrzi a nyomát a 4000 feletti cukormérésnek, amit az első fél évben meg kellett ejtenünk.

De most végre vége. Barnuskának ugyanis szöveti vércukormérője van, így akár 15 másodpercenként is leolvashatom a vércukrát úgy, hogy egyetlenegyszer kell megszúrni a gyereket: amikor behelyezem a felkarjába a szenzort. Egy szenzor két hétig marad fenn, így már csak azt a napi 5 inzulin beinjekciózást kell kibírnia ennek a kisfiúnak, az meg smafu ahhoz képest, amin eddig keresztülment. Nem, ez nem inzulin pumpa, az egész más, azt a hasfalba vezetik és adagolja az inzulint. Nekünk olyan nincs, nem is szeretnénk.

Baszki, kedves Ismeretlen, az alsó képet nézd meg, na ott strandhomokos-retkes a gyerek körme. A felső képen nem. Azok az ujjak egy hősnek az ujjai.

Szemben a cserépkályha, nagy padkával, már párnával, rajta az elektromos fogkefém és az egészet telibe letojom: végre újra együtt a család, más nem számít.

Mindenhol konyhaszekrény alkatrészek hevernek, hegyekben áll a csomagoló anyag, a fürdőben fugás vödör és vízmérték van, de mindez nem számít, mert együtt vagyunk van wifi.

Kicsit dolgozom, kicsit tetszelgek magamnak a madártollmintás pizsamámban, eszem egy karika kibaszott organikus békéscsabai mangalica kolbászt, és elég volt. ELÉG volt. Én kinyitottam az ablakot, esküszöm, hajkurásztam is az a kurva legyet, de karma ide, karma oda, olyat vertem oda a Matyi és Sári az iskolában című könyvvel annak a dögnek, hogy szar nem maradt belőle.

Ezek után a képmutatások képmutatása organikus Clipper teát inni, nem?

nem tudom feldolgozni még mindig. A bőrömből kellene kibújni, a világot telekürtölni, babaneveket válogatni, a pocakomat simogatni, de…

Őszintén?

Nem felhőtlen. Nem jókor jött. Félek, hogy túl nagy falat lesz. Persze hogy félek, hogy mi lesz, ha mégis Fekete Pétert húzok és kiújul a daganat. Félek egy járókeretes, ellátásra szoruló nagyi, egy cukorbeteg, egy meglehetősen hiperaktív és egy csecsemő kombinációtól.

Nem szeretném, ha a reális félelem irreális szorongásba csapna át. Nem szeretném tovább ilyen szarul érezni magam azért,mert nem tudok ujjongani úgy, mint Barnabásnak és Gergőnek ujjongtam. Nem szeretném tovább jégbe fagyasztani az érzéseimet, nem szeretném, ha azt érezném, hogy nincs jogom örülni, mert mi-lesz-ha-baj-lesz.

Lelkifurdalásom van, hogy nem tudok felhőtlenül örülni, nem tudom várni, hanem nagyobb bennem a pánik. Becsúszott, Isten látja, hogy becsúszott, de… most már túl kellene lendülni a “nem így terveztem”-en és örülni az egyetlen jónak, amit ez a helyzet hozott: NEKI.

Medve átküldte a ma reggeli állapotokról egy képet: elkezdte beszerelni a konyhabútort, elvileg hétfőre végez vele, a sparhelten azonban még nincs rajta a vaslap, úgyhogy azon még egy jó párhétig nem lehet majd főzni. Nem feltétlen baj ez, azért még nem szeretnénk befűteni 😉

Ez a nagyon halvány tejeskávé szín lett végül a konyha és a családi szoba színe is. Annyira belebonyolódtam a színekbe, hogy végül teljesen Medvére bíztam, úgyhogy totál meglepetés lett, hogy mit választott végül. Nagyon tetszik:)

A csikótűzhely építésénél már nem voltam otthon, így egészen el is felejtettem, hogy ilyen virágos csempét kértünk a sarkokra- de milyen jól is tettük! A sütő része pont egy tepsinyi: isteni gluténmentes pogácsák, sült kacsa, pizza és kenyér készül majd benne késő ősszelés télen, míg a sparhelt főzőlap része elbír egy óriási kondérnyi lencselevest mondjuk.

A plafon és a díszcsík hófehér lett, nem is szerettem volna mást, az összes szobában ilyen. A gyerekszoba és a hálószoba ajtajára még várni kell, és nem vagyok benne még egészen biztos, hogy fehér vagy dió színű ajtóink legyenek. Vagy törtfehér. Vagy rábízom Medvére és majd ő eldönti.

Lehet valami ebben a tudat alatti szeptemberi átállásban, mert

• bordó körömlakkot kennék (ha lenne, de itt a száműzetésben még bőrvágó olló sincs)
• diós-körtés, fügés-vaníliás és tökös-mákos sütikre vágyom
• egyre több teát iszom, már rá sem bírok nézni a limonádéra
• megvettem Barnusnak az esőnadrágot, már ki is szállította a Tchibo, vasárnap megnézem az Aldisat is. Gergőnek nem kell, ő mindent megörökölt.

És tényleg: hiába perzselő a meleg, azért ez már nem olyan, már lágyabb, már selymesebb, már… ősziesebb. A Waldorfban ezt az időszakot Érlelőnek hívták, és olyan is, átmelegít hosszan, de ez már nem fejbe ver, inkább a lélekbe hatol be.

Nna. Őszi vágyakozásnak vége, flipflop, naptej, strand.