Előre leszögezném, hogy most nem Barnabásról lesz szó. Azt, hogy ő iskolaérett-e, még nem igazán tudjuk eldönteni, van azonban egy-szerintem-legalább annyira fontos tényezője az egyelőre sokismeretlenes egyenletnek,mégpedig az, hogy a CSALÁDUNK iskolaérett-e.

És erre egyelőre egy nagyon határozott nem a válasz.

Rengeteg olyan édesanyát és édesapát ismerek, akiknek ez simán megy, majdhogynem dalolva, örömmel. Nekünk nem megy.

Véletlenül sem önostorozásnak szánom, tudom, hogy sok dolgot letettünk az asztalra, de minden nap gombóc van a torkomban, mert nem, nem, nem, sehogysem sikerül nekünk ez a “szülősdi”.

Nincs meg a gyerek csizmája. Nem száradt meg a melegítője, a többi meg nem tudom, hol van. Bokazoknit vett fel télvíz idején. Kell bevinni almát, mogyorót, törölközőt. Nincs meg a váltócipő, a harmadik sálat hagyta valahol benn a héten.

Egyébként sem sikerült reggel felkelni: hiába, mindketten hajnalban aludtunk el a gép előtt, munka közben. Nem öltözik a gyerek, visszafeküdt, már fél nyolc van, nem vette be a vitaminjait.

Ó,a francba, át kell tenni az autósüléseket és elfogyott tegnap este a leves, levest pedig minden nap kell bekészíteni, nincs mese, az nem lehet, hogy mindenki vígan kanalaz, ő meg nem.

Elfelejtjük az igazolást, összegyűrődik a kérvény, kimegy a fejemből a fogadó óra, csak az van benne, hogy hajnalban már a kórházban voltam, vérvétel, hétfőn kontroll, remélem rendben lesz minden, és tudtam, nagyon alaposan észben tartottam, hogy van ma valami kettőkor, de nem jutott eszembe. Pedig fel is volt írva.

Gergőnek két nap után megint folyik az orra, semmit nem alszunk éjjel, ha pedig aludhatnék, akkor sem tudok,csak sírok, sírok és sírok: újabb barátot vesztettem el, újabb vállt vállnak vetve harcoló sorstárs lett angyal a héten. Jól ismertük egymást, minden héten beszéltünk, tudtam, hogy nem sikerült a kemó neki, aztán megint nem, majd végül a harmadik sem. Kicsi gyerekek maradtak édesanya nélkül, most főznék, segítenék, de csak pénzzel tudok: nem múlik a láz, nem múlnak a rosszullétek, nem megy felfelé az a vérnyomás, úgyhogy hétfőn megint kórház,és persze névnapi zsúr a csoporttársnak, van-e fekete mellény a fellépésre, juj, aznap van Gergőke bölcsijében a mézeskalács buli, és persze karácsonyi csúcs a megrendelőknél.

És öltözz már, siess, elkésünk, már megint mit felejtettél el? Itt a telefonod, elromlott a kuplung, elfáradtam, nebassz-száznyolvanezer?? hát, majd valahogy, akkor gyere haza,vidd az enyémet, de nem érünk oda csak háromnegyed kilencre. És a daltanulás fél nyolctól van. Persze,bepakoltam a váltócipőt. Nem sírok, csak tehetetlen vagyok, hogy ennyire nem megy, hogy ilyen bénák vagyunk. Anyukám nem így csinálta, anyukád nem így csinálta, és ziláltak vagyunk, és vonszoljuk magunkat.

Na jó, egy kicsit sírok.

Na jó, zokogok.

Eszembe jut Vekerdy, hogy nem állhatsz az almafa alá és nem üvöltözhetsz az almával, hogy pi-ro-sod-jál már!!! mert attól nem érik gyorsabban, de nekünk mégis pirosodnunk kellene, össze kellene kapni magunkat, vagy nem tudom, jé, azt sem tudom, hogy hogyan kezdjem vagy kezdeném.

Nem vagyunk túl jó szülők.