A mélypont talán a második nap volt. Rettenetesen nyűgösek voltunk mindketten, és a nagy hurcolkodás-pakolászás-dögmeleg trió minden csepp energiánkat elszívta. Minden apró kis bizbaszért engem riasztott, semmi nem volt a helyén, nem tudtam a dolgommal foglalkozni, egész nap veszekedtünk.

Aztán -ahogy anno a kórházban – mindennek meglett a helye: már nem visított, hogy papírzsepi, vécépapír, innivaló, hol az olló, naptej, kullancsriasztó, előnemez lap, a nagy, zárt udvarházban egyedül kezelhette a kocsikulcsot. Tudta hova szabad menni, hova nem, hova pedig lehet ugyan, de hülyeség,mert csalán van, csípnek a bogarak. Tudta, hogy milyen, ha a kútnál, az étkezőben, a műteremben, a juhakolnál vagy a jurtánál találkozunk, és sosem kellett kiabálni utána. Szemmel tartottuk egymást.

Simán és gördülékenyen ment a vércukormérés, ebéd, tízórai, alacsony vagy magas cukrok rendezése, erre vagyunk talán a legbüszkébbek.

Macskát simogatott, függőágyba feküdt, hintázott, játszott a gyerekekkel, jurtát épített, nemezelt, lepkét fogott, békát ugratott, fakanálbábut készített és elmondása szerint nagyon de nagyon boldog volt.

Én is. Valahogy a magyar csoport nem tudott összekovácsolódni, vagy lehet, hogy ők össze tudtak, csak én nem tudtam besimulni közéjük, bár ez sem igaz, mert van 2 olyan lány, akikkel nagyon jót beszélgettem. Az írek közül volt néhány szuperjófej nő, és a szervezők meg az oktatók egyszerűen zseniálisak voltak és egytől egyig érdekes, értékes, klassz emberek.

A tábor emlékére vettem egy gyűrűt. Nagyon sokat jelent nekem, kézzel készült, a készítő adta a kezembe, és mindössze egy darab volt belőle, tökéletes az ujjamra, rám várt. Ránéztem és eszembe jutott minden vércsepp, amit az elmúlt három (már majdnem négy) hónap során a gyerekem ujjából kipréseltem. A tulipán,mint női szimbólum. Az, hogy tökéletlenségében is tökéletes. A három szirom, mint a három kincsem: Medve, Gergő, Barnabás. Ez a csodás hét, aminek a végén még jobban tisztelem a fiamat,mint valaha: látom, hogy mindössze fél év otthonoktatás után mennyivel másképp kérdez, gondolkodik, alkot, mint a mellette dolgozó iskolások. Mikor mindenki azt kérdezte, hogy mit KELL rajzolni,akkor Barnabás épp kifejtette a magyar nemezpápának, hogy Misi bácsi, még nem tudom, mi lesz ebből, majd a nemez megmondja, mi akar lenni…

Soha nem hisztizett, hogy menjünk, elég volt, ezt akar-azt akar, mégis mindenre sor került, mindenhová eljutottunk.

Most pedig megyünk, vár az utolsó tábori alkotós napunk, még egyszer belehúzunk és minden sejtünkkel örülünk az életnek.

Ma három éve, hogy mellrákot diagnosztizáltak nálam.

Anya, nem tudom.

De igen, tudod. Ne add fel, Kisfiam, tudom, hogy nehéz, de nagyon bátor vagy és erős, és nem baj, ha nem sikerül tökéletesen, csak ne érjen talajt a lábad, mássz tovább, menj előre, nem baj, ha lassan, nem baj, ha megfontoltan, veled vagyok, segítek.

Félek. Félek, hogy nem leszek erős, vagy hogy egyszer nem tartok ki és leesek, vagy csak elfelejtem, hogy hol kell kapaszkodni…

Nem felejted el. Egy idő után már megszokod, már nem kell félni, hova teszed a lábad, megtanulod a szabályokat, és akkor…

… akkor ugyanolyan rendesen tudok mászni, mint a többi kisgyerek?

Igen, Barnabás, sőt! És mi mindig neked drukkolunk, és végig mögötted vagyunk, és ha leesnél, elkapunk, Kincsem.

Anya… ne sírj. Anya… ugye most nem a mászásról beszélgettünk?

Ez az utolsó esténk kettesben. Életem egyik legszebb élménye volt.

1., A tábor szuper. Rengeteget tanulunk, ügyesedünk, Barnabás nagyon tehetséges. Kedves emberek, egy igazi Művésztelep (a képen a háttérben az a tihanyi belső tó). Alkotunk, beszélgetünk, szabadok vagyunk.

2., Medve anyai nagymamája hozzánk költözik 10 nap múlva. Hétfőn combnyaktörést szenvedett, a kórházból hozzánk jön haza.

3., Isteni flow jógán voltam ma reggel: Balatonpart, strand, csend, madárcsicsergés, vízcsobogás és egy nagyon képzett oktató.

4., Vettem egy kenyérsütőgépet ide is, elképesztően ropogós héjú kenyeret süt.

5., Ma szünnap van, lófrálunk egyet Füreden, délután strandolunk, holnap újra tábor: túl vagyunk a yarnbombing nemezes változatán, a panelezés és jelhagyás workshopon és a dogatcser készítésen…

Így vagyunk, kérdezzetek:)

Életem legfostaligább szülinapja volt. Komolyan.

Jelentős részében a takaró alatt sírtam / főztem / szomorkodtam /dühöngtem, aztán Medve hozott egy tortát,megettük a szétvert nappali közepén… és kiderült, hogy gluténnal szennyezett volt. Hogy honnan? Hát onnan, hogy nem perem alá, hanem perem fölé…

Egész nap csak pakoltunk, mert ma itt vannak az ablakosok, és fáradt vagyok, és végignyúztam-húztam a tegnapot is.

Gergőke cuki volt, Barnabá szintúgy, de ezt a 35. születésnapomat ugyan meg nem ismételném.

Ma akupunktúra volt, vettem egy kalapot, készülünk Barnussal a táborba, és ennyi, kész-passz, a szülinapot lezártnak tekintem, köll a francnak, csak az évek múljanak, legyek jó öreg és lássam az unokáimat, de ez a baszódás az ünnepléssel nem kell.

Kezdek pakolászni, megjött az inzulinhűtő is, vasárnap egy nagybevásárlással kezdünk, de az majd már csak a Balcsin, ráadásul arra sem emlékszem, hogy mi maradt a házban és mi az, amit vinni/venni kell. A tábor hétfőn délután kezdődik, a hűtő már beüzemelve a házban, vasárnap és hétfő délelőtt pont nyugiban el tudjuk intézni ezeket a köröket, s talán még egy kis sétára, fagyizásra is lesz idő.

amikor úgy érzem, hogy egyszerűen nem bírom tovább.

Nem. Bírom. Tovább.

A mai is ilyen volt – sérült, zsúfolt, hangos, kiabálós, a végén még a gyerek fenekére is rácsaptam. Ez van sajnos.

Nagyon megterhelő, fárasztó feladat ez a diebetes mom dolog egy otthonoktatott gyerekkel, csilliárd-billió ételallergiával egy felújítás közepén, ha épp mindkét gyerek úgy határoz, hogy eltekint a délutáni szundítástól.

Ma ez volt. Zárjuk le ezt a napot: Mordor, Dante pokla, a Csillag böri és egy tornádó közepe a kutya kócbatekert f.szán sem volt a mai naphoz képest.

És most vodka.

Vodka meg kaviár sírás.

Fú, gyerekek! Tegnap szégyentelenül sok sushit készítettem és szégyentelenül sokat meg is ettem. Tonhalas-újhagymás-zöldséglekváros-pritaminpaprikás-cukkinis volt mindegyik, gluténmentes szójaszósszal és fermentált zöldségekkel ettem (gyömbér, karfiol, répa, hagyma, káposzta). Annyira nagyon finom volt, és olyan jó volt leülni, meccset nézni és teli pofával üvöltözni, hogy az csak csuda.

Zsúfolt-nyugodt hétvége volt: pénteken a könyvtárban kezdtünk, rengeteg könyvet választottunk (mind gyerekkönyv és van közte jó!), aztán Zeneiskolanyílt napjára mentünk, ahol beszéltem az igazgató helyettessel, valószínűleg még befér előképzősnek Barnabás,majd meghallgattuk a gitárosok koncertjét – külön öröm, hogy gitár szakra szeretne majd menni és nem tubára. Vagy ütősnek. Maga a zeneiskola egyébként gyönyörű, a tanárok -legalábbis akivel beszéltünk- mind nagyon kedvesek voltak és az udvara is maga a csoda evvel az ivókúttal…

Átsétáltunk a Pálmaházba/Herbáriumba és hatalmas csalódás volt sajnos: erősen túlárazott, máshol is kapható dolgok, dögmeleg és nem túl ízléses, rossz kézzel elkapott vintage-re hajazó berendezés mindenféle stílus nélkül, semmit nem vettem, nem is bánom.

Erős bánatomban tovább olvasom a Budapesti úrinő magánéletét, azt hittem falni fogom az oldalakat, de nem. A téma hihetetlenül izgalmas,de valahogy mégis döcög az egész, nehezen olvasom, és a könyv harmadánál azért már nem így kellene, már beindulhatott volna, elsodorhatott volna. De nem. Mindegy, olvasom kitartóan.

Kész a hátsó kertet leválasztó kerítés, hurrá-hurrá! Most a levendulát szeretném átültettetni Medvével, hatalmas lett, a helyére egy kicsi levendula menne, a nagy pedig kiköltözne a pihenő saroknak hívott részbe. (Ne nagyzoljunk, egyelőre romok és kutyaszar van ott…).

Családilag vettünk Teva szandált, egyet nekem, egyet Medvének és ezennel hivatalosan is megkövetek mindenkit, akit gondolatban lesajnáltam, hogy

1., hogy vehet a lábára egy ilyen 3 pántból álló szart

2., hogy néz ki??

3., ki vesz ilyet?

4., nem éri meg az árát.

Minden pont megdőlt. Egyrészt nagyon menő, a Farmon vendéghallgató csajok is megjegyezték (egy koreai, egy spanyol és egy francia fősulis), hogy mennyire cool :D. Minden fillért megért, gyakorlatilag felhőkön járok, tökéletesen tart és szerintem sokkal kecsesebb (már ha van ilyen ebben a műfajban), mint a legtöbb tépőzáras szandál. Nagyon elégedett vagyok, egészen biztos, hogy nem ez az utolsó ilyen szandálom!

Holnap jönnek a kőművesek, elindul a munka, óriási lesz a felfordulás itthon, de egy cseppet sem bánom: változik, alakul, formálódik minden, ajtót nyitunk, ablakot cserélünk, átlélegeztetjük ezt a házat és közben fellélegzünk mi is.