Mióta megszületett a tesód, fo-lya-ma-to-san a valagadat fényesítjük apáddal. Megértünk, kiszolgálunk és csendben bólogatunk, mert ó-jaj-milyen rossz neked, hogy tesód született.

Te pedig – mert okos gyerek vagy- klasszul vissza is élsz vele.

Tudom, hogy szereted a Gergőt, tudom, mert látom, hogy minden reggel összedugjátok az orrotokat, mert szeretgeted őt és sokat játszol vele.

Egészen addig, amíg nem látjuk. Mármint addig vagy kedves.

Ha közönséged van, akkor elszabadul a pokol. Akkor olyan, mintha egy ork vette volna át a mi kis Barnabásunk helyét, üvöltesz, mint a sakál, és bántod a testvéred.

Nem véletlen, nem figyelmetlenségből, direkt.

Persze, némi testvérféltékenység belefér, de amikor ráugrasz a hátára, beleordítasz a fülébe, kicsavarod a karját, felébreszted, meghúzod a haját, az gáz.

És ezt nem engedhetem. 

Drága KISFIAM, kérlek, jegyezd meg, hogy a TE SZABADSÁGOD MINDIG CSAK ADDIG TARTHAT, AMÍG EGY MÁSIK EMBER SZABADSÁGÁT NEM CSORBÍTOD VELE.

…..

Én pedig megpofoztalak. 

Nehogy azt hidd, hogy terveztem, nem, nem terveztem, soha nem terveztem, hogy egyszer arcon csaplak majd, és mégis megtörtént: a pólódnál fogva megragadtalak, és háromszor dühösen, csattanósan arcon csaptalak.

Bánt, nagyon bánt.

Te is sírtál, én is sírtam, Gergő is sírt, és…

ez az én kudarcom. 

Egyszerűen világok között vagyunk, Barnus, ez az igazság.

Régen, úgy 200 évvel ezelőtt nem igazán kérdezte volna meg senki, hogy dípinszájd mi a szart érzel, hogy tesód született. Ha bántottad volna a tesódat, és kiabáltál volna a szüleiddel dühödben, akkor azok nem estek volna kétségbe, kutakodtak volna a lelkedben és keresték volna a win-win megoldást, hanem olyat vertek volna rád a péklapáttal, hogy elrepülsz a csűrig, aztán visszakullogsz, befejezed a tengeri hántást, és örülsz, hogy beállhatsz a sorba.

Hogy sajnáljon bárki azért, mert tesód született? Ugyan…

És most a ló túloldalán vagyunk.

Nehéz meghúzni a határt, hogy meddig enged el Téged az ember. Nagyon remélem (mert nem vagyok jó fej, muhaha), hogy a Te gyereked is ilyen görcs lesz, ha tesója születik, és csak a nagyanyjánál lesz jó fej (azaz nálam). Nagyon remélem, hogy Te ügyesebb leszel, mint én voltam veled.

Én ugyanis engedtem, hogy ne szeresd Gergőt. Engedtem, mert úgyis tudom, hogy szereted. Nem, talán nem is jó kifejezés az, hogy azt engedtem, hogy ne szeresd, hanem… inkább azt engedtem, hogy megéld, hogy ez nem fenékig tejfel. Hogy néha zavaró. Hogy néha rossz, hogy már nem Te vagy az első.

Igazad van.

De ez sem jogosít fel arra, hogy bántsd a kistesódat.

Négy napig tartott az őrült ámokfutásod, gyerekem, ezt csak a pszichiáterednek üzenem, hogy meglegyen az alapsztori, majd mikor a tűzött kanapén zacskóba lélegzel a rohadék anyád miatt.

Négy napig szeretgettünk, magyaráztuk, ölelgettünk, hárítottuk: ne ugorj rá. Ne taposs a fejére. Ne kiabálj rá, ne bántsd a testvéred, érted? Érted? Neki ez rossz. Nagyon rossz. Ne rúgd ki a lábát. Nagyon fáj a Gergőnek. Gondolkodj el.

Négy KURVA HOSSZÚ NAPIG.

Szép szóval. Emelt hangon. Kiabálva. Üvöltve.

És betelt a pohár. Amikor a kiságy rácsán kilógó kézfejét hátrafeszítetted, ő pedig fájdalmasan felsírt, akkor mennydörögve érkeztem oda.

Engedd el, vagy megpofozlak.

És erre rántottál még egyet a kezén.

Szeretlek, gyerekem, de szeretem az öcsédet is. Elöntötte a fos az agyamat.

És megrángattalak.

És megpofoztalak.

—-

És aztán sírtunk, csak én a gardróbban, Te meg a szobádban.

—-

Aztán kijöttél és bocsánatot kértél Gergőtől. Aztán tőlem. Én nem kértem bocsánatot. Csak nagyon sajnálom, hogy így alakult, de nem bánom. Megöleltelek, és elmondtam, hogy szeretlek.

—-

Hosszasan beszélgettem ma erről egy gyerekpszichológussal. Mosolygott. Azt mondta, olcsón megúsztuk. Azt mondta, ez nem a Gergőről szólt. Nem félsz, nem szorongsz. Ez RÓLAD szól. A határaidról.

Amiket azon a délutánon megtapasztaltál, hogy hol is vannak.

—- 

Kedves NAGYFIAM, mikor ezt majd olvasod, hívj fel. És gyere át. És hozz magaddal valami piát kárpótlásul. 

Anyádra ugyanis nagyon ráfért volna aznap délután egy (két-há’-sok cosmo).