Túl vagyok a második kemón.
Sírós vagyok, nyűgös és nagyon szomorú, pedig semmi nem változott, semmi nem más, mint múltkor.
Nem volt más, csak egy viccesnek szánt félmondat, mégis lavinát indított el bennem.
Vérvétel, majd be az orvoshoz, akinek nincs ideje, de ezt csak ma először éreztem. Csicseregtem, kérdeztem, meséltem, érdeklődtem. Hú, tegnap elvittek a barátaim egy kicsit, és ittam két cidert, nem baj? Honnan tudjuk, hogy nincs agyi áttét? Mi a helyet a fogamzásgátlással? Hol tartunk most, honnan tudjuk, hogy hat-e a kezelés?
… maga nem egy szűkbeszédű nő… –
mondta mosolyogva.
Kedvelem ezt az orvost. Jóságos, értelmes, emberséges. Mindig megszorítja a kezem és mindig igyekszik válaszolni a kérdéseimre.
Most ez egy vicces félmondat volt.
És nem kellett volna,hogy lavinát indítson el, de megtette.
Ó, hogy a kurva életbe, hát BETEG vagyok. Kétségbeesett, beteg és zavarodott. Szeretnék választ kapni a kérdéseimre. Nem azt kérdeztem, hogy mikor fogok meghalni, vagy hogy meddig él egy tengeri teknős… vagy hogy hány éves a kurva kapitány, hanem azt, hogy honnan tudjuk, hogy ha a kemó?? És igen, minden információt meg akarok adni, hogy minél pontosabban kezelhessen, mert kapaszkodom, mert kurvára kapaszkodom az életbe.
Úgy éreztem magam, mint egy csicsergő hülyegyerek, aki TOTÁL FELESLEGESEN szófosásban szenved. Mire kiértem a rendelőből, már zokogtam. Nem vagyok bolond. Itt és most a életem a tét. Az, hogy nem őrjöngök, nem tépem a hajam (na jó, az most nem menne, muhahahha),az nem azt jelenti, hogy nem tudom, mekkora a baj, hanem azt, hogy tartom magam. Hogy 21 naponta 10 percem van megérdeklődni, hogy MI A RETEK VAN ezzel az egésszel, és igen, ha tehetném, bőrlégzéssel lélegeznék olyankor, hogy minél több infót megkaphassak-megoszthassak a doktorral az állapotomról.
Igen. Valószínűleg ez nem a félmondatról szólt, hisz mondom, egy szeretetteljes, kedves, odafigyelő valaki. Csak egy szerencsétlen hangsúly volt, nem több.
És mégis, mégis…
